Úgy szól a mondás, hogy "A remény hal meg utoljára".
Szép gondolat ami sokszor valami hihetetlen erőt tud adni szituációkban. Mégis mit jelent ez? Hiszen a remény nem érzelem.
És a bennünk táplált érzések sugározzák azt az erőt amivel bevonzunk mindent.
Teszem azt, valaki nagyon tetszik és az életem hátralévő részét vele akarom eltölteni.
Az érzésem első gondolatra az, hogy szeretem. És remélem hogy amit akarok az valóra válik.
Viszont amíg nem tapasztalom meg a vágyamat, addig csak remélek és bízva bízok.
Ha sok rossz tapasztalatom volt korábbról és képes vagyok meginogni akkor ez a remény felkelti bennem a kétely érzését és azon kezdek el rágódni, hogy "de mivan ha!" és eljutok oda, hogy "nem akarom elveszíteni". Persze tudatosan felismerem, hogy nem jó irányba, de elkalandoztam. Ekkor veszek egy mély levegőt és a saját fejemben helyére teszem a dolgokat. Végeredményképp reményemet táplálom tovább.
Csak hogy a remény nem egy érzés. Az az egó szüleménye és az egó azon képessége amit nem tud sokáig és kitartóan erőforrásként használni. Nincs benne semmi kézzel fogható. Mint ahogy a teremtőt sem látta még senki. Csak vannak akik hisznek benne. És vannak akik csak mondják hogy hisznek benne.
Akkor mégis mi a remény? Egy jövő kép? Egy vízió? Kitartásom forrása? És ha bátran kitartok akkor megkapom a jussom?
Szerintem ilyenkor, amikor észre vesszük, hogy reménykedünk és meghalljuk magunkban, magunktól hogy "áh... ne reménykedj" na pont olyankor nem szabad feladni.
Ez egy mutató! Egy jelző lámpa. Az irány jó! Sötétben, vagy ködben botorkálunk de bíznunk kell az ösztöneinkben amit a lelkünk vezet. És saját magunk legnagyobb "ellenségét" kell legyőzni szeretettel.
El kell fogadnunk a pillanatot amikor meghalljuk a negatív sugallatot, majd legyinteni rá hogy ez csak egy kósza fuvallat.
A remény maga a vágy egy érzés iránt. Amit táplálnunk kell tovább. Még ha csak parázslik is.